|
|
|
|
Vélemény
|
|
2010. július 27.
Magyar Nemzet
Magyarország
lázadása az IMF-fel és a kapitalista despotákkal szemben az 1956-os
szabadságharchoz hasonlítható. A megállapítást nem egy kormánypárti
magyar politikus, hanem a The Times brit konzervatív napilap tette. De
nem ez az egyetlen európai vélemény, amely a pénzügyi hatalmasságokkal
szemben a kicsi és törékeny Magyarország védelmére kel. A Der Standard
című osztrák lap felháborítónak nevezte a minap, amiért egyes uniós
vezetők pellengérre állítanák hazánkat, hogy így üzenjenek az
eladósodott régebbi tagállamoknak, például Görögországnak vagy épp
Portugáliának.
A makacskodó magyar kormányzat akár
kínos helyzetbe is hozhatja a nagy hatalmú Nemzetközi Valutaalapot. Az
amerikai központú szervezet ugyanis a megingott pénzügyi helyzetű
államok megmentőjeként, atyai barátjaként, szakmai útmutatójaként
igyekszik fellépni. A jelenlegi vita rejtett tárgya, a bankadó azonban
arról szól: a kisemberek vagy a pénzintézetek fizessék-e meg a
költségvetési hiány csökkentésének az árát. Az az üzenet, hogy az IMF a
közalkalmazottak és nyugdíjasok megsarcolását kívánja a bankok és
biztosítók helyett, nem nevezhető épp polgárbarátnak. Pedig hányszor
hallottuk az elmúlt húsz évben, hogy ezt vagy azt a megszorító lépést
elsősorban nem az IMF kedvéért, hanem úgymond a saját érdekünkben kell
meghoznunk. A bankok érdekét a polgároké elé helyezni azonban olyan
mutatvány, amely minden demokráciában zuhanással fenyeget.
A
felületes szemlélő azt gondolhatná, hogy a vita a magyar költségvetési
hiány mértékéről szól. A magyar kormányok az idők során részint az
Európai Unióba való belépéssel, részint az úgynevezett
konvergenciaprogramok vállalásával, valamint az IMF-hitel felvételekor
elkötelezték magukat a hiány csökkentése mellett. Vagyis teljesen jogos
elvárás a magyar kormánnyal szemben, hogy eleget tegyen az ez irányú
kötelezettségének. Csakhogy eközben kitört a világméretű pénzügyi és
gazdasági válság, amelynek kezelése érdekében az EU államainak
kétharmada túlköltekezett, és nem is csak egy-két százalékkal, mint
hazánk, hanem akár a duplájával túllépik a hiánycélt. Az IMF épp azt
jelentette be tegnap, hogy hozzájárult a román deficit 6,8 százalékra
emeléséhez. Hát akkor mi a baj azzal, ha Magyarország a maga 3,8
százalékos hiánycélját teljesíti? Éppenséggel dicséretet érdemelne. Az
IMF mégis jóváhagyta 900 millió euró kiutalását Romániának, ezzel
szemben zárolta a mi kölcsönünk megmaradt részét, és tüntetően távozott
a budapesti tárgyalásokról.
A rejtvény megoldása a bankadó.
Mint Orbán Viktor kormányfő fogalmazott, „időnként a nemzetközi
szervezetek úgy viselkednek, mintha a bankárok nemzetközi
szakszervezetei lennének”. Bár elvben Európa számos országa támogatja,
hogy a költségvetését a bankokra kirótt többletteherrel egyensúlyozza
ki, Magyarország gyors és radikális döntése dühödt ellenállást váltott
ki a nemzetközi pénzvilág képviselőiből. Ők bizonyára szívesen vennék a
kicsiny Magyarország megleckéztetését, már csak azért is, mert joggal
tartanak tőle, hogy a bankok megadóztatása olyan példa, amely könnyen
ragadóssá válhat Európa-szerte.
Kétségkívül hízelgő, ha
Londonban a magyar kormány „páratlan bátorságát”, amellyel nemet mert
mondani a valutaalap kifejezett kérésére, az ’56-os pesti srácokéhoz
hasonlítják. Itt, Budapesten azonban azt reméljük, hogy a kapitalista
despoták nem követik el azt a baklövést, amelyet az egykori Szovjetunió
vezetői. A lázadók megleckéztetése ideig-óráig célra vezet, hosszú
távon azonban csak az a rendszer életképes, amely kölcsönös előnyök
alapján megegyezésekre törekszik.
|
|
|
